Igazából senki nem tudja, mennyire zavar a korom. Alig két hét, és betöltöm a huszonnégyet, és úgy érzem, hogy egész életemben nem tettem még semmi említésre méltót. Rá kell jönnöm, hogy milyen átlagos és unalmas az életem, és megrémít a gondolat, hogy talán ilyen is marad. Úgy érzem, lemaradok valamiről, és futnék, rohannék
valami után, amiről azt sem tudom, micsoda.
Tudom, hogy ez irracionális félelem, mindenki ezt mondaná; előttem az élet, és nem késem le semmiről. Vicces, a nők általában harminc körül kezdenek hasonló pánikba esni: úgy látszik, ebben legalább nincs lemaradásom, sőt.
Türelmetlen típus vagyok;
most akarom megélni a dolgokat, mielőtt az élet valóban elrohan mellettem.
Ma először tört rám amolyan igazi karácsonyi hangulat, és úgy látszik, ennek nálam egyenes ági következménye a lelkizés. A Karácsony felemelő mivoltába mindig vegyül egy cseppnyi szomorúság is, vagy csak én érzem így?
Én teljesen ismerem az érzést, és azt kell mondjam: én sem tudom rá a gyógyszert. Nálam fél évente egyszer egy sírógörcs formájában jön ki, aztán tart egy-két napig és elmúlik. Igazából nem tudom, hogy konkrétan mit kellene tennem azért, hogy ne érezzem azt, hogy elszaladt üresen az életem anélkül, hogy én benne lettem volna. De sokszor úgy érzem, ezek nem is az én gondolataim, hanem a szüleimé, a társadalomé, amely rám akarja tukmálni, hogy X évesen diploma, Y évesen autó, Z évesen lakáshitel, aztán gyerek, és így tovább. Későn érő típus vagyok, szeretem a dolgokat a saját ütememben csinálni, és úgyis át fogok esni mindenen, amit a sors nekem szán, ebből a szempontból meg az időtényezőnek nincs szerepe.
VálaszTörlésÖlellek :) Jó, hogy most már a te blogodat is megtaláltam :)