Egy hete jelent meg hivatalosan a KAT-TUN új albuma - bár már előtte pár nappal is le lehetett tölteni -, és úgy érzem, ideje összeszednem róla a gondolataimat.
No more pain: Maga a dal - és a hozzátartozó PV is - nálam az abszolút mindent vivő. Benne van minden olyan elem, ami legalábbis régebben, megkülönböztette a KAT-TUN-t a többi tinglitagli zenét játszó jpop együttestől. Az egésznek a hangulata és a lendülete magával ragadó, szvsz már csak akkor lehetne jobb, ha Jin is énekelne benne. A néhol felbukkanó auto-tune elemek ugyan nekem nem hiányoznának belőle, de összességében nem rontják a hatást.
Love yourself: Erről mindig a Yamanade jut az eszembe, hiszen ez a dal volt a dorama openingje. Különösebben akkor sem szerettem, bár a PV nem rossz, de a dal legnagyobb értéke, hogy Jin is hallható benne.
Faraway: Tipikus lassú szám, tipikus dallamvezetéssel és tipikusan szép, de semmitmondó hangokkal. A szövegről nyilatkozni nem tudok, mert még nem olvastam fordítását, de felteszem, nem szól világmegváltó gondolatokról.
The D-Motion: Ez az a dal, amit csak nagyon sokadik hallgatásra tudtam megszeretni. Idegesítettek benne a torzítások, nem tetszett a PV sem - bár itt sem elhanyagolható szempont, hogy legalább énekel benne Jin -, viszont mostanra az egyik kedvencem. Talán azért, mert annyira rossz, hogy az már jó. De az LM.C koncertet mindig az eszembe juttatja, mert várakozás közben Mitsuval - többek között - ezt hallgattuk ^^
Right now: Talán a D-Motion valamiféle folytatásának szánták a hasonló ritmusokkal és a rengeteg auto-tune használatával, de amit egyszer el lehet adni mert poén, másodszorra (sőt harmadszorra, lsd. Going!) már nem biztos.
Rockin' all Nite: Van benne valami. A lemez többi dalát tekintve mindenképpen az erősebb számok közé tartozik, van benne lendület, de például az előző album dalaihoz viszonyítva így is csak az "elmegy" kategóriába fér be.
Going!: A D-Motion után adták ki ezt a single-t, már Jin nélkül. De amíg a D-Motion-t el lehetett adni azzal, hogy más volt, mint a megszokott, a Going! szánalmas kudarcot vallott ezzel a próbálkozással. Jóformán minden hangot a stúdióban korrigáltak ki; az egész dal ékes bizonyítéka annak a feltevésnek, hogy Jin hangja nélkül a KAT-TUN összességében nulla.
Sweet: Kame szólója, egy kellemes, lassú dal. Megüti azt a szintet, amit az ő szólói általában, de messze nem üt akkorát, mint a korábbi lassú dalai - persze Kizunából csak egy van. Rosszat nem igazán lehet mondani róla: Kazuya hangja szokás szerint gyönyörű, minden a hang a helyén van, sokszor meg lehet hallgatni, mert valóban kellemes a fülnek, de nem okoz olyan katarzist, mint például az Aishiteiru kara.
Love music: Junno követte el ezt a helyes kis számot. Az ő hangjával én mindig bajban vagyok, tisztának éppen tiszta a felvételeken, de soha nem tudom eldönteni, hogy igazán tetszik-e. Ebben a dalban meg aztán még rappel is, ami igazán feldobja az egészet. Kár, hogy koncerten így soha az életben nem fogja elénekelni.
Make you wet ~ chapter 2: Soha az életben nem gondoltam volna arra, hogy valaha a 'szexi' és Koki neve egy mondatban fog szerepelni a fejemben. Pedig erre a számra nem tudok mást mondani, mint azt, hogy rohadt szexi, és hogy nagyon ott van!
Rabbit or wolf?: Uebo-hime nem tud olyan szólót énekelni, ami nekem ne tetszene, de ez most kiemelkedően jól sikerült. Kedves, játékos, lendületes a hangulata, és az egészből valahogyan süt Tatsuya személyisége. Az N.M.P utáni második kedvencem.
Film: Marunak szép hangja van, és tud is énekelni, ezt nem vitathatom. Mindazonáltal sajnos engem továbbra sem igazán tud megfogni, de ez a dal tökéletesen rendben van. Mindenesetre némely közös dalt magasan ver az albumról.
Promise song: Egy újabb lassú szám, az album egyik legerősebb dala. Nem zavaróan csöpögős, csak éppen a kellő mértékben, abból a fajtából, amiből egy mindenképpen elfér egy lemezen. Ráadásul nem csupán Kame hangja hallatszik - végre nem olyan a hatás, mintha egyetlen énekes lenne, pár vokalistával kiegészítve (bár Jin távollétében általában pontosan ez a helyzet).
Hello: A záródal csupán a limitált kiadáson szerepel, és nem akarok rosszmájúnak tűnni, amikor kijelentem, hogy emiatt a szám miatt nem volt érdemes több pénzt áldozni az albumra...
Összességében valószínűleg kitűnik a sorok közül, hogy nem rajongok az új albumért. Akad egy-két dal, amit őszintén szeretek, de ez sem változtat a tényen, hogy többre, sokkal többre számítottam. Hamis illúzióim ugyan nem voltak: tudtam, hogy Jin nélkül nem lesz az igazi. De az igazság az, hogy ezeknek a daloknak a többségén az ő jelenléte sem segített volna, és szinte hálás is vagyok, hogy nem kellett ennyire gyenge számokban énekelnie. Az is tény, hogy mostanában valamiért nem megy nekik, és ezt a rajongók is pontosan érzik, a számok mindennél beszédesebbek: az első napon csupán 62000 példány kelt el, ezzel szemben a Break the Records-ból annak idején 89000, a Queen of the Pirates-ból pedig több, mint 120000. Az Oricon első helyét ugyan még így is megszerezték, de ezek az adatok így is mindent elárulnak; Johnny-san, talán tenni kellene valamit...
Mindeközben Jin meghódítja az Egyesült Államokat: ősszel több más nagyvárosban is fellép - én pedig azt számolgatom, össze tudnék-e kaparni addigra annyi pénzt, hogy megnézzem New Yorkban.
