Még mindig nem tudom igazából felfogni, ami történt. Hogy a természet ilyen kegyetlen legyen, hogy egy olyan csodálatos országot, mint Japán, így leromboljon... Sokan mondják ezek után, hogy nem tudnának egy ilyen helyen élni, hiszen minden egyes napon megvan az esély, hogy ez megtörténjen. Én máshogy gondolom. Remélem, hogy egyszer meglesz az esélyem, hogy Japánban éljek, még akkor is, ha ott a talaj bármelyik pillanatban kiszaladhat a talpam alól. Tudom, hogy a japán emberek képesek felülemelkedni egy ilyen mértékű katasztrófán is, és őszintén irigylem azt a mentalitást, ami ezt lehetővé teszi. Ha létezik ország, ami képes lesz viszonylag hamar talpra állni egy ilyen tragédia után, az Japán.
Imádkozom a névtelen és arctalan milliókért, de az ember természete már csak olyan, hogy azokért aggódik jobban, akiket ismer. Egy ismert ember élete nem ér többet, mint akármelyik másiké, de engem mégiscsak ők kötnek össze a szigetországgal. Szerencsére senki nem sérült meg komolyabban azok közül, akiket szeretek. Az első gondolatom természetesen Jin volt, de hála az égnek ő jól van. A Hey! Say! babácskáim viszont nem voltak ennyire szerencsések, az első hírek szerint Yamada, Daiki, Yuuto, Ryuutaro és Yabu kórházban vannak, Hikaru nem tud semmit a családjáról, és a házukat Sendaiban teljesen lerombolta a katasztrófa. Yamapi autóbalesetet szenvedett, de nem sérült meg komolyabban, csak a kutyusa, P-chan van kórházban. Az ő házuk is tönkrement, ahogyan Ueda otthona, Chinené, Massué, és rengeteg más emberé is. De a házakat újjá lehet építeni, az anyagi dolgokat rendbe lehet hozni, így hát egy ilyen helyzetben ez számít legkevésbé.
Amikor az apró-cseprő kis problémáinkon rágódunk, gondoljunk egy pillanatig arra, hogy valójában milyen szerencsések vagyunk, mert nekünk nem kell átélni ilyen borzalmakat. Nem kell végignéznünk, ahogyan nyolc-tíz méter magas hullámok mossák el az otthonainkat, semmissé téve mindent, amiért dolgoztunk. Ha a büdös, koszos MÁV vonatokon utazunk, nem borítja fel a szerelvényt egy hatalmas víztömeg, elsodorva minden útjába kerülőt. Nem maradnak a városaink áramszolgáltatás nélkül, nem áll le a tömegközlekedés, nem kell a magas épületek tetejére menekülnünk. Valóban annyira rossz sorsunk van?
Az én szívem és gondolataim Japánban vannak, hiszek bennük, és hiszem, hogy valamikor a nem is olyan távoli jövőben ott fogok sétálni a cseresznyefák árnyékában...
