kis éjszakai töprengés.

Azon gondolkozom, miért nem megy az írás. Régen olyan természetes volt, nem mondom, hogy annyira jól írtam, de olyan könnyedén ment, hogy papírra vessem a történeteimet... Most is érzem, tele vagyok mesékkel, a fejemben folyton újabb és újabb ötletek, karakterek várnak arra, hogy végre megírjam őket, de egyszerűen nem megy. Nem tudom elkezdeni; tudnom kell, miért. Talán a túlzott lustaságom az oka? Vagy pedig egyszerűen csak azért félek belekezdeni, mert rettegek attól, hogy már nem megy... hogy nem tudok többé olyat írni, ami számot tarthat bárki érdeklődésére. Ha semmi másban nem, de ebben maximalista voltam mindig is: semmi olyat nem teszek közzé, amit nem érzek tökéletesnek.
Az az álmom, hogy író legyek.

Valami más.

"Megbocsátottam a megbocsáthatatlant,
megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket
és elfeledni az elfeledhetetleneket.
Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Előfordult olyan is, hogy szerettek, de nem tudtam viszontszeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem a falnak.
Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben, és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.
Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.
Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól, és... féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem)!
DE TÚLÉLTEM!
És még most is ÉLEK.
Az életet nem csak túlélem, és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd!
ÉLJ!
A harcba elszántan kell menni,
Az életet szenvedélyesen átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,
Mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon."

(Charlie Chaplin)