Ma, hajnali fél hatkor indokolatlan jókedvvel - és a vártnál jóval kevésbé álmosan - ébredek. Holott rendszerint ilyenkor fordulok a másik oldalamra. Vagy dehogyis: ilyenkor még szinte az első álmom kábulatában fekszem, mozdulatlanul. Van valami meghatározhatatlan a téli hajnalokban az utcán. A lépteim visszhangját mintha elnyelné a fagyott föld, és misztikus minden árnyék. Fáj minden hűvös lélegzetvétel. A jéggé dermedt hókupacokon megcsillan az utcai lámpák sárga fénye; talán félnem kéne. Kame Kizunája szól a fülemben, és egyedül vagyok. De ez most nem fájó egyedüllét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése