Boldog vagyok. Hosszú, hosszú idő után végre visszatért a Múzsám; talán pont alkotószabadságon volt idáig, de most itt van, és homlokon csókolt újra. Nem nagy dolog, amit írtam, csupán egy kis szösszenet, de - miután azt hittem, soha többé nem leszek képes írni - végtelenül boldoggá tett.
Az úgy volt, hogy KAT-TUN koncertet néztem. Igen, megint. És jött Ueda, leült a zongorához, bennem pedig valami megmozdult. Amit mindig is annyira imádtam az írásban... Egy bevillanó mondat, egy pontosan odaillő szó, és egy hang a fejemben (maga a Múzsa talán?) , ami üvölti, hogy ezt le kell írni. Azután próbálgatni a szavakat, játszani a hangsúlyokkal, csiszolni a mondatokat, míg tökéletesnek nem érzem, míg minden betű a helyére nem kerül. Így hát megírtam ezt a kis szösszenetet. Címe ugyan még nincs - sosem voltam jó a címadásban, az ötleteket tárt karokkal fogadom -, de megmutatom Nektek, és remélem, tetszeni fog.
Megjegyzések: Ueda gondolatai a BtR koncertes szólója alatt. Korhatár az nincs, a jogok nem az enyémek, a JE minden hímje Johnny-papa tulajdonában áll. Ehhez tudnék csúnya dolgokat hozzáfűzni, de nem teszem.
Fekete és fehér.
Bátortalanul csendülnek fel a hangok. Ujjaim végigfutnak a billentyűkön: mintha Téged érintenélek. Lágy a dallam, gyengéd – mintha csak Te érintenél. Árnyékban a világ, lélegzetvisszafojtva figyel. Fényt hoztál a szívembe. Előtted nem volt semmi: sötét óceán mélyén léteztem. Simogatásod, mint pilleszárny érintette a lelkem. Most angyaltollak hullnak az égből. Úgy féltem régen! Mikor halott volt minden álmom; fénylő tükörcserepek csupán az éj sötétjében. Elvesztettem a szárnyaim, némán hulltam alá, féltem, fáztam, s Te velem lettél. Hát most hallgasd: Neked énekelek. Újra látom a tündéreket. Te küldted őket, ugye? Körülvesznek, táncot lejtenek, a Te neved írják az égre, Rólad mesélnek. Vigyázzák álmom, míg nem lehetsz velem. Ők festik a szivárványt, és langyos nyári esőt hoznak, s vezetik lépteim, Hozzád, mindig csak Hozzád. Hallod ezt a dalt? Erős lettem, bátor, hiszek már önmagamban, mert Te hiszel bennem. A testem magától mozdul a zenére, pont ahogyan Te ringatsz, mikor kimerít az élet; melletted megpihenhetek.
Egyszer régen szavak szálltak a szélben, hangok, dallamfoszlányok, egy új világ ígérete, színek, képek, emlékek és remények, és dallamok, megint dallamok. Szerenád volt talán, szonett vagy csupán prózában megírt, soha el nem mondott, de sokszor álmodott, valós-valótlan, élénk színekkel rajzolt tündérmese? Színes szappanbuborékok, cseresznyevirágok, pillekönnyű, lágy csókok az ajkamon. Tiéd voltam már, mikor még csillaggyermekként álmodozva nevedet súgtam a Végtelenbe, hívva, vágyva, Neked teremtve… Minden mosolyom a Tiéd: megküzdöttél érte, megküzdöttél értem, értünk.
Édes álmomból ébredek, a zene most véget ér.
Győztem, megint győztem. Ők nem tudják, de bennem Téged ünnepelnek.
Tündérhercegnőm, köszönöm.