Vegyes érzések maradtak bennem a szombati Guild koncerttel kapcsolatban. Egyrészt, újra csak le kellett döbbennem a magyar közönség borzalmain. Esküszöm, nem a sznobság beszél belőlem, de a koncerten a visual kei-szcéna legalja jelent meg, tisztelet a néhány üdítő kivételnek. Ezeket a lányokat nem láttam még egyetlen japán koncerten sem, pedig látásból ismerem a vk-közönség jó részét. Nem akarok rosszindulatú lenni, amikor azt feltételezem, hogy őket csak az vonzotta, hogy manapság divatos Japán-fannak lenni, és a kétezer forintos jegyár még belefér ennek az igénynek a kielégítésébe... Az átlagéletkor kb. tizenhárom év volt, a hisztérikus visítások száma viszont meghaladta a percenkénti százas határt. Eléggé rutinosnak tartom már magam a buta libák tolerálásában, de most előtört az a ritkán érzett kényszer (na jó, valójában elég gyakran érzek ilyesmit, de ilyen erősen ritkán), hogy az egyiket megtépjem. Mármost ha a cuki basszusgitáros odajön eléd, és nyújtja a kezét a közönségnek, akkor megfogod, szorongatod kicsit, és utána elengeded, mert ép ésszel felfogod, hogy azért van a színpadon, hogy zenéljen. A te szórakoztatásodra. Éppen ezért nem kapaszkodsz belé olyan erővel, hogy utána a mögötted álló fiúnak kelljen erőszakkal lefejtenie a kezedet az ő kezéről. És így másnak sem támad az a kényszere, hogy lekötözzön egy székre, és szálanként tépje ki a hajadat. Azt hiszem, erről ennyit.
Másrészt, maga a zenekar és a koncert fantasztikus volt! Igazából csak pár számukat ismertem, amiket a myspace oldalukon fel lehetett lelni, meg néhány youtube videóban hallani, mert ennyi van fent a neten. (Vagy ha több, az jól elbújt.) Amúgy a koncertre való eljutás is kalandos volt, mert a halál f*szán sikerült megrendezni, meglehetősen barátságtalan környéken, szóval volt para rendesen amíg odataláltunk. Két csodás előzenekarral örvendeztették meg a közönséget, de hát ahogy az az előzenekarok sorsában meg van írva, senki le se sz*rta őket. De aztán olyan tíz óra magasságában szerencsére jött a Guild! Borzasztóan aranyosak voltak, nagyon jó zenét játszottak, a hangszeres tudásuk eszméletlen, és még egy kis parapara-szerű táncot is megtanultunk az egyik számhoz. Szóval volt tombolás rendesen, meg szemezés az "engem-néz-téged-lát" dobossal, és Takuma, a basszusgitáros a végén már direkt ránk nézett minden ugrálós résznél. Nagyon jó volt a pici színpad, elképesztően jó volt, hogy ilyen közel lehettünk, bár más koncerteken is bevezetnék ezt. Utána betámadtuk a merch-pultot, vettem volna cédét, de sajnos kevés pénz volt nálam, csak egy poszterre futotta. Később a srácok kijöttek dedikálni, amikor is ismét megmutatkozott a magyar közönség csodás fegyelme és kulturáltsága. A 'sorbanállás' húsz perce alatt kinyomták belőlem a szuszt, de szerencsére mindenkivel sikerült aláíratni a plakátot. Sőt, én voltam az utolsó, akinek Koichi aláírta. Szegény Sayuichi nem járt ilyen jól, de ő később kárpótlást nyert egy fél dobverő képében. Végül nagy nehezen és megfagyva hazavergődtünk Liáékhoz, és véget is ért a Girudós kalandunk. Sajnos nem szedtek fel az út széléről a turnébusszal, ahogyan reméltük...
A felkészülés pillanatai: egy Koichi-popsi (direkt pucsított a kis ribi, én tudom).
Még mindig felkészülés: kockuló Takuma.
Na, itt már Takuma akcióban.
Ez meg egy Ryuichi.
Koichi, mit vigyorogsz? Dobolj inkább! (Az nagyon ment neki, csak lestem a szólójánál.)
Hát nem édes ahogyan vigyorog?
És így fest az aláírt Guild-poszter a szobám falán.